Tegnap hajnalban meghalt apu anyukája.
88 éves volt, volt időnk felkészülni, nagy betegség nélkül, lassan, végelgyengülésben ment el.
A gyerekekkel már nem volt szoros kapcsulatuk, ritkán látták, szülinapokon, nagyobb eseményeken. Pár hónapja voltunk utoljára nála, akkor már csak felülni tudott, felállni nem.
Tegnap épp játszottak, amikor bejelentettem.
Odaléptem hozzájuk,
- Figyeljetek csak, szeretnék valamit mondani Nektek!
Megérezték a hangom komolyságát és csodálkozva néztek fel
- Mit?
- Emlékeztek a nagyira, akinél nemrég voltunk és feküdt az ágyban?
- Igen, a dédi - javított ki Maja.
- A dédi igen. Meghalt az éjjel. - mondtam kedvesen, természetes hangon.
Elgondolkodtak pár másodpercre, majd egy nem várt kérdés foglalkoztatta őket:
- És honnan tudod?
- A Papótól, most beszéltem vele telefonon.
- És ő honnan tudja?
- Az Évától, tudjátok attól a nénitől, aki ott volt a dédinél amikor nála voltunk, ő vigyázott rá és ő mondta Papónak.
Ehallgattak kicsit... aztán Maja belefúrta a fejét az ölembe, összebújtunk némán, öleltem, simogattam a haját. Brúnó is csak ült csendben.
Így maradtunk pár percig, aztán ment tovább az élet meg a játék, nem kérdeztek többet...
