Voltunk ma Krizsánál

Meglátogattuk ma a lombikos dokinkat, megmutattuk a közös "műveket".

Örülök, hogy túl vagyunk ezen és itt vannak, de ő nagyon hiányzik, hihetetlen jó ember.

Úgy néz ki kezd

elromlani a gyerkőcök alvókája...

Nem vészes, de néha csak nyüglődnek, sírdogálnak azokban az időkben amikor eddig aludtak, fájdogál a pocijuk és panaszkodnak. Legalábbis gondolom, hogy ez lehet a háttérben, hogy most értünk be a hasfájós korszakba, mert kifejezetten panaszkodnak és nagyon nehezen nyugszanak meg... nem sírnak torkuk szakadtából, de azért rossz hallgatni... ráadásul most már egymásra is felébrednek... ma éjszaka volt egy nehéz másfél-két óránk pl. 
Remélem ez átmeneti...

Most alszanak szépen.
Megyek is gyorsan amíg lehet kajálni, fürdeni, mosni, teregetni, főzni....

Még mindig olyan hihetetlen ez az egész. Egy éve a harmadik és a negyedik beültetés közt épp készültem a laparószkópia+hiszteroszkópia műtétre....ha tudtam volna a jövőt, hogy egy év múlva itt szuszognak majd a kiságyban! Mindig úgy kelek, hogy jaj, de jó, hogy nem egy álom az egész, hanem tényleg itt vannak és nem átmenetileg, mint egy nyaralás, hogy két hét múlva vége lesz, és újra az lesz ami előtte, hanem tényleg, a mi két gyerekünk!!!

Tanfolyam, kezdődő tünetek

Tanfolyam:
Vége lett ma!
Egyáltalán nem bántuk meg, nagyon izgalmas volt és rengeteg olyan dologról volt szó ami vérszerinti gyereknevelése kapcsán is fel fog jönni (kötödés kialakulása, konfliktuskezelés a gyereknevelésben stb.)

Sok olyan feladat volt amikor kaptunk egy -egy szituációt és el kellett gondolkodni hogyan reagálnánk az adott szituban, aztán azt megbeszéltük. 
10 pár volt, nagyon helyesek voltak Ők is, meg akik tartották az egészet azok is.
Egyébként, mindenki nagyjából egyidős volt velünk, mindenki első babáért megy és a párok fele a lombikkal is valahogy még áll. 

Jellemző volt, hogy mindenki eléggé az elején van a folyamatnak minden szempontból, tehát papírok és belső út szempontjából is.
Nagyon toleránsak voltak velünk, mert kicsit tartottunk attól, hogy a mostani helyzet miatt esetleg lesz majd valami probléma.
Összességében nagyon örülök, hogy elmentünk, az Ágacskások tényleg iszonyú jófejek és nagyon jól csinálják a dolgukat, én is csak ajánlani tudom Őket!

Viszont egyben őrületesen fárasztó is volt, mindennap hazajöttem és 2 óra délutáni alvással folytattam a napot. Egyébként is az álomkór már úgy látszik megérkezett.

A filmszemlével kapcsolatban is megbeszéltük a férjemmel, hogy ha álmos vagyok, azonnal szóljak, és már jövünk is haza aludni.

Tünetek kezdenek jönni, émelygek is, álmos is vagyok, mellfeszülök is, de nem sírok, végre!

Egyedül a fenekem a progiszuri miatt van már annyira bedurranva, hiába kenem, hogy azt már kicsit nehezen viselem, de most már tényleg bármit kibírok.

Ami nagyon nehéz, hogy átkozott messze van az első ultrahang, febr. 15, és az aggódás meg ott bujkál, hogy mi lesz. (meg lesz-e egyáltalán még a baba, vagy nem épp 3 is) 

Persze azért hessegetem a negatív gondolatokat, szóval soha jobban!!! 

HURRRRRÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!

Nem is tudom, hogy írjam meg.... 

Tegnap csináltam egy tesztet reggel, azzal a nekifutással, hogy derüljön ki végre hivatalosan is, hogy negatív és abbahagyhassuk végre a progiszurit... közben felraktam a reggeli teát a konyhában, abszolút nem bíztam benne és ahogy visszanéztem látom, hogy JÖN KI A MÁSODIK CSÍK IS.....!!! 

Elsírtam magam örömömben ott azonnal, de azért gondoltam OK, azért ez még nem biztos...

Ma reggel csináltam még egy tesztet: pozitív, aztán még egyet, az is pozítiv, aztán felmentem a Kaáliba vérvételre mert ugye minden teszt tévedhet, én már nem hiszem el olyan könnyen...és 1300 a HCG-m, ami nagyon magasnak számít... lehet, hogy nem is egy baba van velem!!!!

Felfoghatatlan! 
Hihetetlen boldog vagyok!!! 

Már mikor a laborosnő vitte be a Krizsához az eredményt, intett, hogy most vagyok kész, viszem be a papírt. Mire én: És? Ő meg integetett vissza, hogy: nagyon jó! 
10 perc múlva behívott Krizsa, persze én már tudtam.
Nyújtja a kezét: Gratulálok!
És azt mondja: hát akkor van egy jó hír meg egy rossz.

Hát én majdnem összeestem, mi lehet az a rossz? 

Hát, hogy már alig fogunk találkozni.
Olyan édes ember, de hát majdnem szívinfarktust kaptam, hogy valami baj is van!!!

Szacsa most kezdi igazán felfogni! 
Nincs itthon, de telefonálgat, hogy és mi lesz, ha ikrek lesznek, meg, hogy mennyire örül!

Egyébként az elmúlt években annyit álmodoztam, hogy hogyan mondom majd meg Neki, aztán tegnap reggel csak kezemben a teszttel magamon kívül ébresztettem, alig bírtam beszélni meg gondolkodni, aztán meg már csak zokogtam a boldogságtól...

Innen nézve már túlzás volt ekkora depresszióba esni hét elején, de mentségemre legyen mondva, hogy 1 év két hónap alatt nyomtam le 4 inszemet 3 lombikot plussz egy fagyi ET-t egyszerűen nagyon elfáradtam. Meg hát ugye a hormonok!

Holnaptól ettől függetlenül megyünk az öribaba tanfolyamra!!!! 

  

Nem tudom igazán merre tovább...

Csináljuk-e tovább a lombikot is meg az öribabát is párhuzamosan vagy csináljuk végig inkább először az összes lombikot és addig álljunk le az öf-el?

Most hétfőtől már nem akarnám lemondani a tanfolyamot, arra mindenképp elmegyünk.

Aztán azon gondolkodtam, hogy ha jobban magamba nézek, látnom kell, hogy bármennyire is elegem van a lombikokból, még van bennem egy ragaszkodás ehhez az úthoz, tehát úgyis végig fogom azt hiszem csinálni az 5-ikig+a fagyikkal. (Bár tisztában vagyok vele, hogy lehet, hogy borzalmas lesz.) 
Tehát, lehet, hogy most amíg ennek a végére nem járok, oda kéne tenni az energiáimat elsősorban.

De arra is gondoltam, hogy időlegesen valószínűleg a legjobb megoldás egy harmadik út, azaz nem menni tovább a fagyikkal se pár hónapig, hanem inkább pihenni , levegőt venni és elmenni egy jó, meddőséggel is foglalkozó pszichológushoz, kitisztázni a bennem lévő gócokat.

Most eljárkálok itthonról és próbálok minél többet emberek közt lenni, mert ott tartom magam, még a saját férjem előtt is valamelyest, egyedül meg a csak a bőgés... 

De biztos vagyok benne, hogy idővel egyre könnyebb lesz, és ezen, úgy látszik, most végig kell mennem, nem tudom megspórolni, néha magunkkal kell harcokat vívni. 
 

Hát most ezek kavarognak, aztán várok egy kicsit, amíg ez is kitisztul, mármint, hogy mit is kell tennem.

Összeomlás

Hát elég hullámzóan vagyok, de többnyire eléggé magam alatt. 

Tegnap este kiszakadt belőlem és vagy egy órán keresztül itthon bőgtem. 

Szacsa már csak a végére ért haza, akkor már dugtam a csap alá a fejem, amikor meghallottam, hogy jön fel a lépcsőházban, hátha rendbe tudom magam szedni mire felér.

Nagyon nem akartam lelkileg belemenni ebbe a mostani körbe pont emiatt, de úgy látszik, ezt nem lehet elkerülni.

Tudom, hogy szörnyű ilyenekre gondolni, de sajnos nem is az fáj igazán, hogy most nem sikerült, hanem, hogy egyre jobban attól tartok soha nem is fog.

Nem találnak semmi okot, pedig annak azért csak kéne lennie valami okának, hogy 3 éve se spontán, se az inszemektől, se a 4 ET-től nem tud megmaradni egy baba sem! 

Aztán lassan elfogynak a lehetőségek és kész. Ennyi volt.
Persze lesz majd egy kis örökbefogadott babánk, ami nagyon nagy ajándék, csak nagyon nehéz és lassan megy feldolgozni azt, hogy nem lesz "saját" sose.

És nem attól félek, hogy hogyan fogom szeretni meg kire fog hasonlítani, meg ilyesmi, egyszerűen az fáj, hogy soha nem leszek biológiai értelemben anya.

Borzasztóan szeretnék gömbölyödni, érezni, hogy mozog bennem, szeretnék szülni, érezni, hogy kibújik belőlem a kisbabám és szeretnék szoptatni is.

Nagyon-nagyon fáj a lehetősége annak, hogy lehet, hogy mindezt ki kell hagyjam. 

Persze ha jobban belegondolok, tudom, hogy mindez csak rólam szól. Hogy én, én, én mit akarok.
Mégis nagyon-nagyon nehéz elengednem.

Eléggé lent vagyok a gödör alján, úgyhogy remélem, innen már csak feljebb lehet lenni. 
És persze tudom, hogy még erre a körre is van egy nagyon pici remény…  

Hétfőtől megyünk az öribaba tanfolyamra, talán az is segíteni fog. 
Hát ilyenekből is látszik, hogy biztos szerencsésebb nem párhuzamosan futtatni a két dolgot és akkor menni öf-re, amikor ezt az ember már teljesen feldolgozta magában, hogy nekünk ez nem megy, már ha van ilyen egyáltalán.

Meg persze ez most nagyon friss csalódás és épp nagyon hazavágott, és ha kicsit jobban felállok talán már rögtön könnyebb lesz.

Lelkiismeret furdalásom abszolút nincs, nem tudom már hogy tehetnék meg ennél többet. 

ET után 8 napig ki sem mozdultam a lakásból, rengeteg folyadékot ittam, fehérjét ettem.

Nem hiszem, hogy valamit ne tettem volna meg.

A munkám én imádom, (egész nap ülök egyébként) és a mostani idegállapotomban pedig, ami valszeg még a tesztig pláne nem lesz egyszerű, nekem már sokkal jobb, hogy dolgozom. Egyszerűen kikapcsol, feldob. 
  Ha most itthon ülnék és magam körül pörögnék ebben a hangulatban, az szerintem senkinek nem lenne jó, pláne, ha neadjisten, tényleg nem lennék egyedül a bőrömben. 

Lelkileg tudom, hogy senki, de senki nem tud nekem segíteni, még a hozzám legközelebb álló férjem sem teljes mértékben, ezeket a kálváriákat egyedül tudom csak bejárni. 
Egyébként meg azt hiszem alapvetően egy elég optimista ember vagyok, és biztos, hogy pár nap múlva már nem leszek ennyire magam alatt...

Na de az élet ugye nem áll meg...

 

 

Ma is volt sajnos

 egy kis barna, ha nem lett volna a lombik most, akkor tegnap kellett volna megjönnie, szerintem már a progi miatt nem tud csak beindulni jobban...

Kezdem elfogadni, hogy nem sikerült már megint, persze azért nyomom tovább a progiszurit meg mindent a tesztig...

Már megint... :o(

Barnázok!

Vagyis még nem vér, de barna valami folyik belőlem... 
Tudom, tudom amig nincs menzi, addig remény van.

De ettől függetlenül sírok…

Ez van, azt hiszem már megint elvesztettem ezt a meccset :o(((((((( 

Majd meglátjuk, az eszemmel én is tudom, amit tudnom kell, hogy van még remény, csak mégse hiszem eléggé. 
Na, de majd tényleg kiderül.....
Mondjuk, legalább felkészülök.

Holnaptól dolgozom, úgyhogy talán lelkileg is könnyebb lesz a neheze, azaz a vége.
Jól eltereli a figyelmem legalább!

Már jól vagyok

teljesen. 
Ma már olyan bátor lettem, hogy bepróbálkoztam a Krizsa által ajánlott banánturmixszal is, megittam 1 litert, de semmi "hatás", úgyhogy meggyógyultnak tekintem magam :o) 

Most a következő babaragacs receptet dobtam össze, és épp majszolom. 
Túrót, tejfölt, mézet villával összekevertem belereszeltem citromhéjat tettem bele mazsolát és....ananászt! Egész fincsi…

Szacsa azt vezette most be, hogy a progiszurit meg desszertnek hívja, úgyhogy lesz ma még egy kis "desszert" is! 

Kicsit fájdogál a fenekem, de az első perctől kenem az Árnika krémmel, úgyhogy most nem durrant úgy be. 
A múltkori akciónál, volt, hogy mozogni alig tudtam.

Hát nem múlt el olyan hamar,

de most már remélem, tényleg nem kiabálom el, de úgy néz ki, megmarad bennem végre a kaja.

Tegnap este, még ha egy deci vizet ittam az is kijött. 

Hááát szegény babáknak nem könnyítettem meg a dolgát, kicsit kevésbé bízom ezek után a sikerben, de azért reménykedek........

Most úgy gondolom, emiatt az eddigi mondjuk 30% helyett, olyan 15% esélyünk van a sikerre... :o(

Sajnos tegnap este

valami szörnyű gyomorrontás jött rám. 

Egész este görcsölt a hasam, félóránként mentem WC-re ahol egészen vízszerű állapotban távozott belőlem minden. (Bocsesz!!!)

Csak remélni merem, hogy a babákat nem rettenti el egy ilyen apróság, és nem gondolják, hogy csak ezzel a hullámvasúttal tudok szolgálni, amit szegények átélhettek a gyomorgörcsök közepette.

Kicsit szomorkás vagyok, csak annyi vigasztal, hogy ET+1 napon történt és mivel még nem kezdődik el ilyenkor a beágyazódás, még csak bent lebegnek, talán még nem ártott meg nekik.

Nem vettem be gyógyszert tegnap, nem mertem semmit. 

  Mára elmúlt hálistenek (legalábbis remélem, nem jön vissza). 

  

Hármat kaptunk vissza 8 sejteseket

Kiderült, hogy mára 14-en lettek, tehát 11 maradt, azt mind le tudják fagyasztani, de azt mondta Krizsa, hogy a 11 közül olyan 5-6 az, amelyik igazán "focizik".

Mind hatchingolva lett.

ICSI pedig úgy volt, hogy 10-et ICSI-ztek, 7-et csak hagytak, és abból a romantikus hétből 5 sikerült.

Azok közül, akik most itt vannak velem, az egyik nem ICSIs.

A katétert most nagyon simán sikerült Krizsának feltenni (én is lazítottam, amennyire tudtam), máskor fájni szokott ahogy áthalad a méhszájnál, de most egyáltalán nem éreztem, még mindig csak vártam mikor jön, mikor kiderült, hogy kész vagyunk.

Estétől kezdődik a progiszuris minimum 2 hetes horror hadjárat, de valahogy majd csak túléljük.

Ágacskás tanfolyam

Azt beszéltük a két ünnep közt Szacsával, hogy a jan. 30-31- febr. 1-es Ágacskás tanfolyamra bejelentkezünk. 

Igaz pont 31-én fog kezdődni a filmszemle, ami a mi szakmánkban egy nagyon fontos 1 hetes program, de a tanfolyam csak du. 4-ig tart és két nap átfedés van csak, úgyhogy annyit legfeljebb kihagyunk a szemléből. 
  A héten fel is hívom, hogy bejelentkezzünk, az Ágacskásokat. 

Épp most számolgatom, hogy a lombik eredménye valszeg olyan 26-a körül lesz meg, úgyhogy legalább majd az esetleges negatív teszt után rögtön lesz vigasz, rögtön megyünk előre!!!
(Ha meg sikerülne akkor meg szintén jó érzés lesz már rögtön a kistesóra is gyúrni.)

Érzelmileg a 4. lombik előtt...

Az első akciókba én nagyon beleéltem magam, megmondom őszintén, engem legjobban az első inszem sikertelensége viselt meg.

Na, ott aztán én tutira vettem, hogy na most majd ez, ez sikerül.

Nézegettem mikor hány sejtes, mikor ágyazódik be, hol tart stb., napra pontosan egy ilyen könyvben. 

Azóta azért már óvatosabb duhaj vagyok.

A mostanit meg már elég lazára vettem, annyira, hogy most jutott eszembe pl., hogy nincs is tűm a Suprefacthoz, elfelejtettem kérni, meg ilyesmi. 
  Valahogy az egészre nem vagyok most annyira rápörögve ...egyelőre, persze majd punkció környékén meg ET körül-után lehet, hogy elkap a gépszíj... 

Bár azt hiszem, azért nem gondolok rá annyit, mert valahol nem is hiszek benne.

Persze tudom, hogy bármikor sikerülhet, de ez végül is a 4. ET lesz, már nehéz elhinnem, hogy ez nekünk "használ"…

A párom azt mondta mikor most Krizsánál bent voltunk és én kicsit pesszimistáskodtam, mert Krizsa lehűtőtt a hatchinghoz táplált reményeimmel kapcsolatban (csak ennyiben lesz más a mostani lombik mint az előző), szal azt mondta, jó, de a HARMADIKat még nem próbáltuk soha. (ez a 3. lesz hivatalosan, mert az egyik fagyibabás volt)

Ezen jót kacarásztak Krizsával. Hááát, majd meglátjuk! 

Öribaba-pszichológus másodszor

Voltunk ma öribabás projektügyben pszihonéninél.

Amilyen unszimpatikus volt múltkor, olyan szimpi volt most.
Most nem olyan katonás volt, sokkal lazább volt az egész, nem egy kihallgatáson éreztem magam. Végül is nagyon jó kis beszélgetés lett az egészből, nagyon hasznos volt.

Úgy alakult, hogy főleg a gyerekek lelki világáról beszélgettünk, szinte csak érintve az öribabás dolgot, illetve olyan szemszögből is, de olyan dolgokról is, ami általános gyereknevelési dolog.
Bölcsőde, óvoda, altatás, fegyelmezés ilyenek jöttek szóba.
Persze az ilyen dolgokra nincs egy tuti fiksz jó megoldás, de nagyon érdekes volt hallani, mit mond egy szakember.

És ami a legérdekesebb volt, Szacsa sokkal többet dumált, mint én (pedig nem így szokott lenni), teljesen be volt indulva!

Amikor eljöttünk azt mondta (SZ), mi lenne, ha mi 2x mennénk tanfolyamra, elmennénk az Ágacskához is meg a Tegyeszhez is, mert szerinte ez nagyon hasznos és megéri azt a pár napot...

Tulajdonképp ezzel nekünk már minden előzetes vizsgálat megvan az öf-hoz.

Most várunk a szakvéleményekre, hogy elkészítsék őket, azokat alá kell írnunk. 

Még el kell mennünk a tanfolyamra, közben felterjesztik a papírjainkat a gyámhatóságra ahonnan ha megkapjuk az alkalmasságit akkor mehetünk az alapítványokhoz bejelentkezni a nyíltra (ez kb. tavasszal lesz számításaim szerint), és akkor kezd el ketyegni a kb. 1-1,5 év. 
Ha végig kell menni az összes lombikon az ötödik kb. augusztusban lesz.

Így ha párhuzamosan futtatjuk a két dolgot, és ha a lombikok nem hoznának eredményt, akkor onnantól, az esetleges 5. sikertelen után már csak kb. 1 évet kell várni az öribabára...

Voltunk ma Krizsa dokinál

Kicsit el volt keseredve, hogy nem találtak nálam egy pici orvosolható valamit se és megyünk tovább a sötétben, anélkül, hogy bizton tudnánk, merre van a kiút.

Felvetette, hogy mi lenne, ha megpróbálkoznánk most egy short protokollal, de én nem nagyon voltam lelkes. Az 1 hónap fogigátló miatt, ugyanis a dhort prokollnál az akciós ciklus előtti hónapban fogamzásgátlót kell szedni.
Én pedig mondjuk csak nagyon halkan ugyan, de kicsit még most a spontán babában is bízom a következő ciklusban, állítólag ezután a beavatkozás után fogékonyabb a szervezet, és nem szedném azért jó szívvel a fogigátlót most.
Végül is kiegyeztünk abban, hogy akkor csinálunk még egy longot, aztán ha most megint nem sikerül így, a következő már short lesz.
Bírom, hogy Krizsával így meg lehet ezeket beszélni, Szmatonával azt hiszem idáig el sem jutottunk volna soha.
Így dec. 12-én megyek egy ellenőrző bekukkra, aztán dec. 20 körül kezdem a Suprefactot és jan. 10 körül lesz ET.


Nagyon jó volna, ha sikerülne, mondjuk én már el se tudom képzelni, úgy érzem magam mint egy robot csupán, aki tudja mit kell tennie, már megyek megszokásból, de hogy ebből gyerek is lehet?


Az valami horror milyen sokan voltak ma a Kaáliban.
Egy éve járunk oda (már kicsit több is sajna), de az óta szerintem 2xese a tömeg, pedig már akkor is nagyipar ment.

Dobókocka

Ugyan tegnap jöttem haza, de nálunk a földön van a gép és még nem tudtam leülni ide.
Ma már jobban vagyok, bár még mindig nagyon lassított felvételként mozgok.


Szóval:
Nem találtak semmit nálam ami indokolhatná a baba késedelmét.
Találtak egy kis miómagöböt a méhem hátsó falán ezt eltávolították, és egy kis összenövést a petevezetőm (vagy fészkem már nem emlékszem) és valamelyik hasi szerv között ami még a vakbélműtétem miatt maradt (8 éves koromban volt), azt is szétválasztották, de azt mondta a doki, hogy mindez egyáltalán nem kéne, hogy befolyásolja a babásodást.
Amúgy teljesen szabályos és tökéletes minden odabent.

Még azt is mondta, hogy ez a lombikozás olyan, mintha elővennénk egy dobókockát és elhatároznánk, hogy 5-öst kell dobni.
Lehet, hogy elsőre sikerül, lehet, hogy csak 8-ra.
Mondtam, hogy na én odáig biztos, hogy nem fogok elmenni, azt én nem bírom ki, azt mondta, hogy ne adjam fel, mert nálam sikerülnie kell!!!
....most azt néztük meg, hogy van-e valami kizáró ok, amiért lehetetlen lenne 5-öst dobni és ilyen nincs!

Az jó persze, hogy nincs nálam semmilyen szervi baj, hisz az mindig jó hír ha az ember egészséges, csak hát olyan nehéz akkor épp ésszel felfogni, hogy akkor mi a fenétől nem sikerül 3 éve se spontán, se inszemmel, se lombikkal??????????!!!!!!!!!!!!
Na mindegy dobálom tovább azt a dobókockát amig lehet!!!
Mi mást tehetünk?!


A beöntéstől (amitől én nagyon paráztam) egy kedves nővérke adta, egy nőgyógyászati vizsgálóra fektetett (tehát nem négykézláb) a cső kb. fél centi átmérőjű volt, nem fájt mikor becsúsztatta, a víz meleg volt, és nem is volt olyan nehéz kicsit bent tartani.
Amitől én még nagyon féltem, az a pisikatéter volt, mert azt mindenféleképp beteszik a műtét közben, (leengedik a hólyagot, nehogy megsértsék a műszerekkel) és láttam, hogy mindenkinek bent is hagyják utána.
A műtét előtt nagyon megkértem a dokimat, hogy ha csak lehet, én nagyon szeretném, ha az még az altatás alatt kikerülne! És szerencsére így is lett!
Az első 10 perc az nagyon kemény volt ébredés után, de rögtön kaptam fájdalomcsillapítót, mást mindent ki lehetett bírni.

Arról, hogy mi megy az egészségügyben arról meg annyit, hogy első nap reggel 8-tól este fél7-ig vártam ágyra a folyósón!!!
A végén pedig még nagyon szerencsésnek is érezhettem magam, mivel, volt olyan aki velem egyszerre kapott ágyat, (persze Ő is egy nap várakozás után) és csak halogatták a műtétét, nem tudták megmondani mikor lesz, én már a zárójelentésemre vártam mikor Ő még mindig nem tudta mi lesz a sorsa.
Az egész amiatt van állítólag, hogy nincs elég altatóorvos, és emiatt tologatják ide-oda a műtéteket.
A mellettem lévő ágyon feküdt egy lány aki szegénykém abortuszra várt.
Amikor jött érte a műtős fiú, mondta, hogy nem fogják elaltatni csak érzésteleníteni.
Teljesen kibukott, képzelhetitek! Tiszta középkor!!!!
A másik lány akinek elhalt terhessége miatt műszeres befejezése volt, megkapta a méhszájtágító pálcikát, (ami pokoli fájdalmakat és görcsöléseket okoz fél napra) és utána még 5 és fél órán keresztül nem tudtak neki ágyat adni, szegény kint szenvedett a folyosón civil ruhában.
A nővérke azt mondta, hogy direkt lehetetlenítik el a kórházak helyzetét, vonják meg a pénzt odafentről, ciklusról ciklusra (tehát nem csak ez a kormány), mert privatizálni akarják, és előtte jól tönkreteszik. 1. hogy már ne legyen kérdés, hogy kell-e privatizáció vagy se mert tarthatatlanok az állapotok, 2. hogy olcsóbban lehessen majdan megvenni. :o(

Műtét előtti gondolatok erről+arról

Az altatástól nem félek.
Engem már nagyon sokszor altattak, de mindig olyan kis negyedórás altatásaim voltak. Mostanában ugye a punkciók miatt.
Az igazság az, hogy lehet, hogy én nagyon perverz vagyok, de magát az orvosi altatást még imádom is.
Másnapra olyan kipihent vagyok, mint soha.
A múltkori punkció után mondta is a barátnőm, hogy mi történt, úgy ki vagyok simulva, hogy ihaj.
Szóval az altatástól nem parázok, csak ne matatnának, meg vagdosnának közben, és amitől még parázok az a beöntés, mert olyanom még sose volt.

Én egyre inkább azt gondolom, hogy ha nem sikerül nálunk az 5 lombik, akkor még ha össze is tudnánk kaparni a pénzt, nem megyek tovább, mert nem akarom már egyszerűen tovább kínozni magam a hormonokkal, szurikkal, vizsgálatokkal, beültetésekkel stb. és az egésznek a lelki oldalával.
Úgy érzem, ha mennénk tovább utána, akkor soha nem tudnánk megállni, ha nem sikerül, mert hát ugye mikor? A 7., 8., vagy 9. után? Miért épp akkor?

Most persze úgy hangzik, mintha nagyon pesszimista lennék, hogy nem fog soha sikerülni, de én egyre inkább úgy gondolom, hogy ha leállunk az 5. után, akkor nem lesz később lelkiismeret furdalásom, hogy nem tettem meg mindent, és egyre inkább úgy érzem, hogy meg tudnék barátkozni az öribaba gondolatával.
Persze ez nagyon lassú folyamat, azt hiszem csak akkor leszek rá igazán képes ha tényleg már nincs több lehetőség és úgy érzem még kell legalább 1 év amíg kész leszek erre, hogy haza is tudjak vinni esetleg egy babát.
Nagyon sok erő, vagy nem is tudom, mi kell ehhez, mindkettőnk részéről, sok-sok barátkozás a gondolattal.

Holnap akkor bevonulás és műtét...brrrr...

A laparoszkópia műtéttől

félek ám nagyon, halogattam is pár hónapot, de muszáj átesnem rajta, majd csak túlélem valahogy, meg akinek volt már, azok azt mondják ne féljek. Még 3 hét!

Pszichológus néni

A pszichológus néni nem volt az elején nagyon kellemes élmény, mert kekeckedett velünk, hogy minek csináljuk ezt a lombikozást, meg pont ettől nem jön össze a baba és nem is fog. Mert az orvosoknak ez csak érdek, de hát nem véletlen, hogy nem sikerül, mert ez annyira nem természetes.
Meg, hogy miért nem vagyunk türelmesebbek.
Hiszen „még csak 3 éve” próbálkozunk és, hogy ez meg szörnyű és egyáltalán, hogy bírom én ezt.
Na erre nálam úgy 20 perc után eltört a mécses, kicsit sírtam, aztán összeszedtem magam, de végig nagyon szégyelltem.
Azért igazán nem tudom, minek kell csesztetni valakit, aki már eljutott odáig, hogy szeretne örökbefogadni egy babát, el tudná fogadni sajátjának, vállalva minden nehézséget, ami az öf-el jár.
És tényleg, teljesen igaza van az egész lombikozás szörnyű és egyáltalán nem hobbiból csinálja senki és nagyon-nagyon nehéz a sikertelenségekből újra és újra felállni, minek kell ezeket a sebeket így feszegetni.
Én nem hiszek abban, hogy ez bármilyen mértékben is segít az öf-sal kapcsolatban.
Aztán még átbeszéltük miért akarunk újszülöttet, meg miért nem szeretnénk beteget és romát. Mi elmondtuk, hogy annyira nem érezzük magunkat erősnek, hogy kezelni tudjunk egy lelkileg sérült, vagy beteg, vagy kisebbségi gyerekkel adódó problémákat, épp elég megbirkózni az öf adta nehézségekkel.
Ezt megértette, és úgy láttam, azért díjazta az őszinteséget, meg, hogy nem akarunk többet vállalni mint amennyit úgy érzünk elbírunk.
Még kell hozzá mennünk egyszer mielőtt véleményt ír rólunk nov. végén.