Az altatástól nem félek.
Engem már nagyon sokszor altattak, de mindig olyan kis negyedórás altatásaim voltak. Mostanában ugye a punkciók miatt.
Az igazság az, hogy lehet, hogy én nagyon perverz vagyok, de magát az orvosi altatást még imádom is.
Másnapra olyan kipihent vagyok, mint soha.
A múltkori punkció után mondta is a barátnőm, hogy mi történt, úgy ki vagyok simulva, hogy ihaj.
Szóval az altatástól nem parázok, csak ne matatnának, meg vagdosnának közben, és amitől még parázok az a beöntés, mert olyanom még sose volt.
Én egyre inkább azt gondolom, hogy ha nem sikerül nálunk az 5 lombik, akkor még ha össze is tudnánk kaparni a pénzt, nem megyek tovább, mert nem akarom már egyszerűen tovább kínozni magam a hormonokkal, szurikkal, vizsgálatokkal, beültetésekkel stb. és az egésznek a lelki oldalával.
Úgy érzem, ha mennénk tovább utána, akkor soha nem tudnánk megállni, ha nem sikerül, mert hát ugye mikor? A 7., 8., vagy 9. után? Miért épp akkor?
Most persze úgy hangzik, mintha nagyon pesszimista lennék, hogy nem fog soha sikerülni, de én egyre inkább úgy gondolom, hogy ha leállunk az 5. után, akkor nem lesz később lelkiismeret furdalásom, hogy nem tettem meg mindent, és egyre inkább úgy érzem, hogy meg tudnék barátkozni az öribaba gondolatával.
Persze ez nagyon lassú folyamat, azt hiszem csak akkor leszek rá igazán képes ha tényleg már nincs több lehetőség és úgy érzem még kell legalább 1 év amíg kész leszek erre, hogy haza is tudjak vinni esetleg egy babát.
Nagyon sok erő, vagy nem is tudom, mi kell ehhez, mindkettőnk részéről, sok-sok barátkozás a gondolattal.
Holnap akkor bevonulás és műtét...brrrr...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése