Hát elég hullámzóan vagyok, de többnyire eléggé magam alatt.
Tegnap este kiszakadt belőlem és vagy egy órán keresztül itthon bőgtem.
Szacsa már csak a végére ért haza, akkor már dugtam a csap alá a fejem, amikor meghallottam, hogy jön fel a lépcsőházban, hátha rendbe tudom magam szedni mire felér.
Nagyon nem akartam lelkileg belemenni ebbe a mostani körbe pont emiatt, de úgy látszik, ezt nem lehet elkerülni.
Tudom, hogy szörnyű ilyenekre gondolni, de sajnos nem is az fáj igazán, hogy most nem sikerült, hanem, hogy egyre jobban attól tartok soha nem is fog.
Nem találnak semmi okot, pedig annak azért csak kéne lennie valami okának, hogy 3 éve se spontán, se az inszemektől, se a 4 ET-től nem tud megmaradni egy baba sem!
Aztán lassan elfogynak a lehetőségek és kész. Ennyi volt.
Persze lesz majd egy kis örökbefogadott babánk, ami nagyon nagy ajándék, csak nagyon nehéz és lassan megy feldolgozni azt, hogy nem lesz "saját" sose.
És nem attól félek, hogy hogyan fogom szeretni meg kire fog hasonlítani, meg ilyesmi, egyszerűen az fáj, hogy soha nem leszek biológiai értelemben anya.
Borzasztóan szeretnék gömbölyödni, érezni, hogy mozog bennem, szeretnék szülni, érezni, hogy kibújik belőlem a kisbabám és szeretnék szoptatni is.
Nagyon-nagyon fáj a lehetősége annak, hogy lehet, hogy mindezt ki kell hagyjam.
Persze ha jobban belegondolok, tudom, hogy mindez csak rólam szól. Hogy én, én, én mit akarok.
Mégis nagyon-nagyon nehéz elengednem.
Eléggé lent vagyok a gödör alján, úgyhogy remélem, innen már csak feljebb lehet lenni.
És persze tudom, hogy még erre a körre is van egy nagyon pici remény…
Hétfőtől megyünk az öribaba tanfolyamra, talán az is segíteni fog.
Hát ilyenekből is látszik, hogy biztos szerencsésebb nem párhuzamosan futtatni a két dolgot és akkor menni öf-re, amikor ezt az ember már teljesen feldolgozta magában, hogy nekünk ez nem megy, már ha van ilyen egyáltalán.
Meg persze ez most nagyon friss csalódás és épp nagyon hazavágott, és ha kicsit jobban felállok talán már rögtön könnyebb lesz.
Lelkiismeret furdalásom abszolút nincs, nem tudom már hogy tehetnék meg ennél többet.
ET után 8 napig ki sem mozdultam a lakásból, rengeteg folyadékot ittam, fehérjét ettem.
Nem hiszem, hogy valamit ne tettem volna meg.
A munkám én imádom, (egész nap ülök egyébként) és a mostani idegállapotomban pedig, ami valszeg még a tesztig pláne nem lesz egyszerű, nekem már sokkal jobb, hogy dolgozom. Egyszerűen kikapcsol, feldob.
Ha most itthon ülnék és magam körül pörögnék ebben a hangulatban, az szerintem senkinek nem lenne jó, pláne, ha neadjisten, tényleg nem lennék egyedül a bőrömben.
Lelkileg tudom, hogy senki, de senki nem tud nekem segíteni, még a hozzám legközelebb álló férjem sem teljes mértékben, ezeket a kálváriákat egyedül tudom csak bejárni.
Egyébként meg azt hiszem alapvetően egy elég optimista ember vagyok, és biztos, hogy pár nap múlva már nem leszek ennyire magam alatt...
Na de az élet ugye nem áll meg...
