Sebészet

Maja múlt hét kedden elesett az oviban.
Mikor érte mentem egy nagy duzzanat és egy kis horzsolás volt a felsőajkán.
Úgy nézett ki, mintha egy nagy adag szilikoninjekciót belenyomtak volna. Nagyon fájlalta. Nem tudott inni, se palackból, se pohárból, így szívószálaztunk itthon is és vittünk be az oviba is. Az evést ügyesen megoldotta. A kanalazás se ment, de ha darabos dolgokat elég kicsire csipegettünk, akkor azt szépen betette a szájába és elrágcsálta.

Közben le is betegedett, pénteken már egyvégtében köhögött, folyt az orra.

Valószínüleg ez is közrejátszott abban, hogy aztán hétvége környékén láttam, hogy sajnos elfertőződött a sebe. Betadinoztam egyfolytában, de nagyon rossz helyen volt.

Tegnap a drnéni megnézte a légúti dolgait, antibiotikumot írt, mert sajnos a fülét is érinti, a szájára pedig azt mondta, mihamarabb mutassuk meg sebésznek...

Így a délelőtt megjártuk a Bethesda sebészetét, most egész emberi volt csak 1 órát kellett várni...

Aztán leszedték a sebről a varrt teljesen, ami elég kellemetlen művelet de Maja egy kis hős volt...

Ha már ott voltunk Brúnó fütyijét is megmutattam, mert egy kicsit az egyik oldalán visszatapadt egy mm-t, azt is visszafejtették, csak úgy fájdalomcsillapítás nélkül kézzel, volt nagy ordítás, szegénykém, és csak annyit mondtak neki, hogy megnézik... Itthon tegnap a pisilés még nehezen ment, de ma reggel már azt se érezte.

Maja szája az esés napján

tegnap a sebészet előtt...

...és után.

Kontrollon voltunk

ma az István kórház csecsemőosztályán. 

Minden rendben, megvolt elégedve az ottani drnéni. Maja is megkapta most a BCG oltást amit a távozáskor neki nem adtak be, csak Brúnónak, mivel akkor ő még nem volt 2,5 kg.

Eleve mára voltunk visszarendelve, de tegnap Maja meztelen súlya el is érte a bűvös határt pontosan 2500 gram volt. Brúnó 2780.

Hazajöttünk!

Micsoda kaland volt felöltözni utcai ruhába, kijönni a kórházból,  végigmenni kocsival a városon, de immár a két babával az autóban! 

Gyönyörű idő, szép indiánnyár, az autóban pedig csendes boldogság :o)

Hazaértünk, itthon csend és tisztaság, Szacsa és a sógornőm jóvoltából akik múlt héten kiatakarítottak.

De a legnagyobb élmény, hogy senki nem nyitja ránk kopogás nélkül naponta 15-ször az ajtót, nem csóválják a fejüket a tejmennyiség hallatán és csak csend van és nyugalom és intimítás és gyönyörködés... csak a babák és mi :o)

Hétfőn mehetünk

haza elvileg.

A tej továbbra sem akar igazán beindulni, kapnak pótlásként központi anyatejet, de itt a kórházban úgy érzem magam, mint egy tejrendőrségen.
Nagyon kedvesek a nővérek, de semmi nyugalom nincs itt, még így az alapítványi szobában sem.
Hullafáradtak vagyunk. Soha nem lehet pihenni, amikor épp nem szoptatok, fürdetünk, pelenkázunk, eszünk, fürdünk stb. és lenne 10 perc pihenni, akkor tuti jön a nagyvizit, egy nővérke lázat mérni, méhösszehúzó injekciót beadni, hozzák vagy épp viszik a kaját, takarítónő....
És folyamatosan valaki megkérdezi, hogy van-e már elég tej...

Szacsa olyan derekasan helytáll, hogy a nővérek nem hiszik el, hogy az első gyerekei.
Ő is beköltözött nagyon vicces ahogy mászkál itt pizsomában, papucsban ezen a női osztályon. Hozza-viszi a gyerekeket a csecsemősbe mázsálni, fürdetni, ha pedig épp valaki más gyereke sír ott és a nővérek már nem győzik, akkor besegít ott is, felveszi dajkálja addig azt is.
Eleinte nem akarták beengedni és kitessékelték onnan, de aztán mostanra rájöttek milyen jól járnak vele és el/befogadták, lassan már tiszteletbeli csecsemősnővér :o)

Nem akar múlni a gátsebemnél a fájdalom, megnézettem ma az ügyeletes doktornővel aki rendkivül hideg és arrogáns volt velem, talán nem is nekem szólt, talán a dokimat nem bírja, na mindegy, szóval behívott egy vizsgálóba, megnézte a gátam, de szerinte minden OK. Hát nem tudom mikor fog ez elmúlni vagy legalább enyhülni...

Éjszaka velem voltak

a bébik.
Nem mondom, hogy könnyű volt, nem vagyok a topon, de nagyon nem szerettem volna ha elviszik őket megint, így kértem, hogy ott maradhassanak.
A nővérke megkérdezte, hogy biztos vagyok-e benne. Mondtam igen. Nagyon kész vagyok de olyan jó volt, hogy ott szuszognak.

Kaptunk ma "alapítványi" szobát. Átköltöztünk oda.
Van saját fürdőszobánk WC-vel és az én kórházi ágyamon kivül van egy kanapénk aholSzacsa is bent tud velünk aludni, így tulajdonképp beköltözik Ő is.


Bent voltak ma nálunk anyuék is. Amikor kijöttem a mellékesről ez a látvány fogadott. A büszke nagyszülők :o)




Nem igazán indult még be a tejem, de próbálkozunk a tandem szopival is. Sajnos nagyon kis erőtlenek még, így több az alvás, mint a szopi, de remélem ami késik nem múlik...

Megjött a vér

késő délután... A 3 adag nagyon lassan lecsöpögött, egyszer rosszul lettem közben, elkezdtem remegni, akkor leállították, de aztán mondtam, hogy folytassuk és megembereltem magam, megígértem, hogy minden rendben lesz :o)

Éjszakára most már nem akarom őket beküldeni a csecsemőosztályra, úgyhogy muszáj!

Nagyon kész vagyok

Alig tudok felállni kimenni a  wc-re ami itt van a szobában. Semmi erőm nincs.

Vettek vért és megállapították, hogy még mindig nem állt helyre a vérképem, az egyik nővérke azt mondta Ő még nem látott ilyen rossz vérképet. 

Megint vért fogok emiatt kapni, de most már hozatják nekem, a szülés után sürgősségit kaptam, ez viszont már direkte az én véremhez fog passzolni. 

Nagyon remélem, hogy ez segíteni fog és visszatér az erőm, mert nagyon nagy szükségem van rá.

Szacsa reggel 8-tól este 10-ig tulajdonképpen itt van velem és segít.

Tisztába teszi a gyerekeket, viszi őket a csecsemőosztályra ha kell, hozza őket vissza, segít elmosogatni stb. mert egyedül ezt most ebben az állapotban nem tudnám megoldani.

Ezért úgy döntöttünk átmegyünk fizetős szobába, ahol intimebben lehetünk és nem zavarunk másokat, hiszen itt a szobában még másik két frissen szült kismami is van és bár nem mutatják, de nem biztos, hogy örülnek neki, hogy Szacsa kora reggeltől késő estig itt van.

Éjszakára még mindig bent vannak a babák a csecsemőosztályon, csak szoptatni hozzák őket, ha megkapom a vért utána viszont remélem már jobban leszek annyira, hogy éjszakára is itt tudjanak maradni velem.

Szóval ennyit rólam a bébik viszont gyönyörűek, tulajdonképpen folyamatosan csak nézzük őket gyönyörködünk bennük. Egyszerűen nem lehet betelni velük. Képesek vagyunk 1 óráig úgy  nézni ahogy szuszogva alszanak néha nyújtózkodva egyet, mintha a világ legizgalmasabb akciófilmjét néznénk... 

Az utolsó képen fürdés után új ruciban

Hajnal kettőkor

hozták első szoptatásra, először Maját, aztán Maját visszavitték és hozták Brúnót.

Még mindig rózsaszín ködben élek :o) ez volt az első intim találkozás a gyerekeimmel.

Se orvosok, se ápolók, se látogatók csak mi ketten összebújva a csendben, sötétben.

Olyan finom az illatuk, nem tudok betelni, meg a látvánnyal sem...

Nem nagyon tudok felállni-felülni, nincs erőm, fekve próbálok szoptatni... hát nem mondom, hogy hatékonyan segítenek, alig-alig ébrednek fel...

Szülés...egy pont egy

Ezek után mondták, hogy akkor most összevarrnak, a babákat elvitték.

Átalakították az ágyat székké, amin feküdtem, felkötötték a lábaim.

Visszahozták felöltöztetve a babákat, de szörnyű volt a szemem nem bírtam kinyitni, az egész testem remegett, amit nem tudtam leállítani…9 hónapig vártam, hogy lássam őket, álmodoztam róla, vajon hogy néznek ki és most nem tudtam kinyitni a szemem…

A méhem feladta, elfáradt a kitágult izomzat, a szülést még végig tudta csinálni, de utána már nem kezdett el összehúzódni, aminek következtében nem állt el a vérzés, dőlt a két lepény helyéről. 

Atóniás vérzés...hivatalosan ilyen szép neve van.

Eddigre összevarrta a doki a gátsebet.

Aztán szétszakította emiatt, hogy betapintson, nem maradt-e bent lepénydarab (nem), vagy nem sérült-e meg a méhfal.

Aztán még 4 helyen vénát nyitottak, egy helyen már amúgy is bennem volt a branül, így összesen 5 helyen nyomatták az oxitocint belém, hogy elinduljanak a méhösszehúzódások, de nem reagált a méhem.
Közben a vérveszteség miatt elvesztettem az eszméletem nagyjából, a vérnyomásom 60/30 volt amire még emlékszem, hogy mondták mellettem.
És közben csak azt éreztem, hogy iszonyúan fáj amit csinálnak, ordítottam, ezek az emlékeim.
Szóval az oxira nem reagáltam vénásan, aztán adott a doki egy oxitocin injekciót közvetlenül a méhembe… erre se…elkezdte előkészíttetni a műtőt, hogy kikapják a méhem, nehogy elvérezzek…

Aztán közben elkezdte masszírozni belülről a méhem és közben imádkoztak (ezt a doki mesélte így később) és erre végre megindultak az összehúzódások.

Fél4 kor születtek meg a bébik és olyan fél8 körülről vannak újra emlékeim, addig szinte eszméletlenül aludtam, miután vége lett ennek...

Ekkor már kaptam vért és vérplazmát is, lógott ki belőlem egy pisikatéter.

A szülésznő mikor magamhoz tértem mondta nekem, hogy hááát szép kis születésnap, volt itt minden, szülés, újraszületés, én kb. ekkor realizáltam mi is történt.

Ennek ellenére nem maradt rossz élményem a szülésről, ez inkább Szacsának lehetett horror, aki ott ült a két babával és ilyeneket mondtak az érdeklődő kérdésére, hogy akkor most mi van, hogy: hááát, próbáljuk stabilizálni az állapotát... 

Újabb rendkivül előnyös képek rólam, hááát kb. ilyen állapotban voltam estére:

A gyerekeket este 8 körül először csak a fényképezőgépen láttam, ők lent voltak a csecsemőosztályon.

Este fél 11-kor kaptam egy ágyat egy emelettel lejjebb egy háromágyas kórteremben.

Hoztak egy kerekesszéket és azzal letoltak a csecsemőosztályra mielőtt az ágyamhoz vittek.

Ekkor láttam őket élőben először :o)

Maja aludt, Brúnó pedig élénken nézelődött, állítólag egész nap szinte le sem hunyta a szemét, kíváncsi volt  a világra :o)

Ott ültem vagy félórát, csak gyönyörködtünk Szacsával, aztán eltoltak aludni.

Szülés...egy pont nulla

Tegnap, 36+4 naposan hajnali 03:15-kor arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz.  
Csak úgy dőlt belőlem a meleg folyadék.

Szinte felkiáltottam örömömben és meglepetésemben, amitől Szacsa is felébredt. 

MÉGISCSAK MA, SZÜLINAPRA!!! :o)))))))) 

Felkeltünk, pakolásztunk, Szacsa még lezuhanyozott, semmi idegeskedés nem volt a legnagyobb nyugalomban és boldogságban nekikészültünk a nagy útnak. 

Olyan ötkor elindultunk a kórházba, elindulás előtt még csináltunk egy képet, itt már talán kicsit kisebb lett a hasam az egyik adag elfolyt magzatvíz miatt.

.

Az autóban sem éreztem semmit még.

Megérkeztünk, mondtam az ügyeletes szülésznőnek, mi van, meg, hogy ikrek.
Megkérdezte, miben állapodtunk meg a dokimmal, szülhetek-e simán.

Mondtam igen, mindkét baba fejvégű.

 
Jött egy ügyeletes orvos, megvizsgált, ami eléggé fájt, mondta, hogy tényleg fejvégű mindkettő, és 1 centire vagyok kinyílva.
CTG-re tettek.
Nagyon enyhe fájások voltak csak, én se éreztem őket, és a gép se nagyon mutatta erősnek. Inkább olyan szélgörcsszerűeknek éreztem, nem fájásoknak.

07:30 körül megjött a dokim, Ő is megvizsgált, mondta, hogy nem nagyon tágulok, de adjunk neki időt, lépcsőzzek, sétálgassak, és ha 10-ig nincs érdemi változás, akkor oxitocinra kötnek.
Ez a nehéz tágulás állítólag sokszor ikres probléma, mert annyira kitágul a méhizomzat a nagy poci miatt, hogy már nem tud annyira dolgozni.

Szóval elkezdtem lépcsőzni, de addigra már érezgettem a fájásokat, és egy porcikám se kívánta a bámuló látogatókat, vad idegeneket a folyosón, mivel ugye nem volt egy külön „vajúdó lépcsőház”, ott mászkált mindenki akinek épp dolga volt arrafelé, úgyhogy inkább elfoglaltuk a szülőszobánkat.

Itt felraktak újra a ctg-re és persze aztán az oxitocint is bekötötték.

Na ekkor már voltak fájások rendesen.
Nem kívántam semmilyen masszázst, semmit, csak csöndet ilyenkor, és csináltam a légzéstechnikát.
Ez egy ideig működött is, de aztán dél körül, 4-5 centis méhszájjal szóltam, hogy szeretnénk kérni EDA-t.
Olyan fél 1 kor már nevetgéltem a férjemmel, minden fájdalom elmúlt.

A két órás adag alatt 8 centire tágultam, úgyhogy nem is adtak többet, lassan újra éreztem a fájásokat, és nem sokkal később már jöttek is a tolófájások.

 
Összeállt a team, a szülésznőm, a dokim, és Szacsa meg persze én a babákkal.
A dokim elmagyarázta, hogyan csináljam, ha jön a fájás szóljak és lábakat felhúzni, nyakat lefeszíteni, nagy levegő és toljak oda ahol a kezét érzem.

Ha elfogy a levegő csere és újra.
Persze pokolian fájt, de érdekes módon ez teljesen mellékes volt akkor, csak az volt a fontos, hogy hatékony legyek, hogy segítsek Brúnónak.
És még csak nem is azért mert azt éreztem, hogy huuu én most szülök és milyen magasztos dolog ez, - mert erre csak akkor döbbentem rá igazán, akkor kapott el valami szentimentális érzés, amikor egyszer csak azt kiáltotta Szacsa, hogy gyerünk Gitta, ne hagyd abba, már látom a Brúnó fejét, ott a haja!, - szóval addig egyszerűen csak vitt valami előre, és nagyon koncentráltam, hogy mindent jól csináljak, mikor jött a fájás, hogy lábak, levegő, nyakat le stb., minden a helyén legyen és a lehető legerősebben nyomjak a fájdalom ellenére is.
Valahogy ez a munka vált fontossá és a fájdalom egyáltalán nem.

Nagyon jól esett, hogy a fájások szünetében mikor felnéztem, mindenki csendben volt, keresett magának egy kis helyet, ahová leült és csendben várta, hogy újra adjam a jelzést, hogy indulunk...ilyenkor újra összeállt a csapat, mindenki a helyén, szülésznő, meg Szacsa drágám két oldalról, doki szemből, én meg csináltam a dolgom.
Nagyon biztonságban éreztem magam.

Sajnos a gátat nem sikerült megvédeni, mert annyira be voltam vizesedve (ott is), hogy az egyik nyomásnál megrepedt, a következőben így már vágtak.

 
Végül 15:30-kor megszületett Brúnó a maga 2630 gr-jával!!!!

A mellkasomra helyezték pár pillanatra, aztán elvitték, burkot repesztettek és a következő nyomásra a vízzel szinte kiszörfözött 15:34-kor Majácska is 2360 gr-mal!!!!





Odatették őket egyenként a mellkasomra, az arcukat nem láttam, mert nagyon a nyakamnál voltak, de éreztem a nedves meleg testüket, hallottam a hangjukat…

Ezt nem lehet leírni, csodálatos volt, annyi év után, amire ennyit vártunk, álmodoztunk, hogy mindez megtörtént, hogy itt vannak, megérkeztek, egészségesek, gyönyörűek!!!!

Az, hogy szülinapra jöttek, pedig csak hab a tortán! :o)

Ha én tudtam volna ezt előre, hogy csak a 35. szülinapomra várnak, mert így akarnak időzíteni, biztos nem sírtam volna annyit a sok sikertelen ciklus után... de most mindenért kárpótoltak... azt hiszem ezt hívják úgy, hogy földöntúli boldogság... mindenkinek ezt kívánom!!! :o)

Pár kép még az első percekből: