haza elvileg.
A tej továbbra sem akar igazán beindulni, kapnak pótlásként központi anyatejet, de itt a kórházban úgy érzem magam, mint egy tejrendőrségen.
Nagyon kedvesek a nővérek, de semmi nyugalom nincs itt, még így az alapítványi szobában sem.
Hullafáradtak vagyunk. Soha nem lehet pihenni, amikor épp nem szoptatok, fürdetünk, pelenkázunk, eszünk, fürdünk stb. és lenne 10 perc pihenni, akkor tuti jön a nagyvizit, egy nővérke lázat mérni, méhösszehúzó injekciót beadni, hozzák vagy épp viszik a kaját, takarítónő....
És folyamatosan valaki megkérdezi, hogy van-e már elég tej...
Szacsa olyan derekasan helytáll, hogy a nővérek nem hiszik el, hogy az első gyerekei.
Ő is beköltözött nagyon vicces ahogy mászkál itt pizsomában, papucsban ezen a női osztályon. Hozza-viszi a gyerekeket a csecsemősbe mázsálni, fürdetni, ha pedig épp valaki más gyereke sír ott és a nővérek már nem győzik, akkor besegít ott is, felveszi dajkálja addig azt is.
Eleinte nem akarták beengedni és kitessékelték onnan, de aztán mostanra rájöttek milyen jól járnak vele és el/befogadták, lassan már tiszteletbeli csecsemősnővér :o)
Nem akar múlni a gátsebemnél a fájdalom, megnézettem ma az ügyeletes doktornővel aki rendkivül hideg és arrogáns volt velem, talán nem is nekem szólt, talán a dokimat nem bírja, na mindegy, szóval behívott egy vizsgálóba, megnézte a gátam, de szerinte minden OK. Hát nem tudom mikor fog ez elmúlni vagy legalább enyhülni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése