A pszichológus néni nem volt az elején nagyon kellemes élmény, mert kekeckedett velünk, hogy minek csináljuk ezt a lombikozást, meg pont ettől nem jön össze a baba és nem is fog. Mert az orvosoknak ez csak érdek, de hát nem véletlen, hogy nem sikerül, mert ez annyira nem természetes.
Meg, hogy miért nem vagyunk türelmesebbek.
Hiszen „még csak 3 éve” próbálkozunk és, hogy ez meg szörnyű és egyáltalán, hogy bírom én ezt.
Na erre nálam úgy 20 perc után eltört a mécses, kicsit sírtam, aztán összeszedtem magam, de végig nagyon szégyelltem.
Azért igazán nem tudom, minek kell csesztetni valakit, aki már eljutott odáig, hogy szeretne örökbefogadni egy babát, el tudná fogadni sajátjának, vállalva minden nehézséget, ami az öf-el jár.
És tényleg, teljesen igaza van az egész lombikozás szörnyű és egyáltalán nem hobbiból csinálja senki és nagyon-nagyon nehéz a sikertelenségekből újra és újra felállni, minek kell ezeket a sebeket így feszegetni.
Én nem hiszek abban, hogy ez bármilyen mértékben is segít az öf-sal kapcsolatban.
Aztán még átbeszéltük miért akarunk újszülöttet, meg miért nem szeretnénk beteget és romát. Mi elmondtuk, hogy annyira nem érezzük magunkat erősnek, hogy kezelni tudjunk egy lelkileg sérült, vagy beteg, vagy kisebbségi gyerekkel adódó problémákat, épp elég megbirkózni az öf adta nehézségekkel.
Ezt megértette, és úgy láttam, azért díjazta az őszinteséget, meg, hogy nem akarunk többet vállalni mint amennyit úgy érzünk elbírunk.
Még kell hozzá mennünk egyszer mielőtt véleményt ír rólunk nov. végén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése