Nekünk nagyon kiterjedt baráti körünk van és lassan-lassan valahogy egész sokan kihúzták belőlünk az infót, hogy mi is van ezzel a babaprojekttel.
Nagyon bánom már, hogy sok mindenkinek elmondtam.
Nyilván tiszta jóindulatból de borzasztó, hogy mennyit sajnálnak.
Az emberek azt se tudják igazán, hogy mi ez és mivel jár, és, már ha azt a szót meghallják, hogy lombik rosszul lesznek.
Néha még úgy érzem nekem kell őket vigasztalni, hogy azért nem is olyan szörnyű ez, nyugi!
A sok érdeklődést egy ideje már egy ideje elég keményen kezdem leépíteni, semmi konkrétumot nem mondok, amikor kérdeznek, hogy állunk ilyeneket válaszolgatok: Hát... küzdünk, küzdünk!
Ettől általában megértik, hogy ennél többet nem akarok erről beszélgetni.
A legszűkebb rokonság persze még így is képben van kivédhetetlenül, erre még nem tudom, mit találjak ki, most az ET után a sógornőm hívogatott, borzasztó lelkiismeret furdalásom volt amikor kibukott, hogy nem vagyok otthon ET után 5 nappal hanem egy (amúgy közeli) presszóban ülök egy barátnőmmel, és kifaggatott, hogy ettem-e aznap már meleget meg ilyesmi.
Tudom, hogy jót akar de...
Nem tudom még, hogy hogy kéne ilyenkor okosan, kedvesen kezelni a helyzetet, hogy mindenkinek jó legyen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése