Még pár hét és kezdődik az ovi.
És még mindig olyan nehéz elképzelnem, hogy valóság lesz.
Nem az itthonlét fog hiányozni.
Dolgozni, úgy értem, értelmes felnőtt dolgokat csinálni és felnőttek közt lenni, felnőtt nyelvet beszélni, nem a "bújj-bújj zöld ág"-magyart, arra vágyom.
A nélkülük töltött időre is.
Nem unatkozom itthon, de jól esik.
Ami viszont közben nehéz, hogy végleg véget ér velük egy korszak.
Mostantól nem ismerem minden élményüket, hogy mik történnek velük napközben, mitől asszociálnak adott esetben erre vagy arra, hogyan áll össze a világról a kép a fejükben, milyen élmények alapján, milyen benyomások érik őket stb... Persze közvetetten nyilván sok mindenről tudni fogok, de az már más.
Pedig csak félnapozni fogunk, hiszen a waldorf csak 1-fél2-ig van.
Tudom, hogy ez az élet rendje, nem maradhatunk mindig ilyen közel egymáshoz, és éppen ideje is, meg ennél még sokkal messzebb is leszünk, de mégis nehéz, hogy megszünik ez a fajta szimbiózisunk és ebben a folyamatban most ez egy nagyon erős határvonal lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése